KAPCSOLATOM A KÁRTYÁVAL

Hogyan kerültem kapcsolatba a kártyavetéssel?

Kapcsolatunk régi, immár több évtizedre tekinthet vissza. Nem emlékszem már, sem idejére, sem helyére, mikor került a kezembe először kártya. Gyakorlatilag magától értetődő természetességgel, mégis - vagy talán éppen ezért - kicsit ijesztő módon vitt magával és terjedt tova előbb szűk, majd egyre tágabb körökben.

Évekig aktívan foglalkoztam vele egy spirituális-ezoterikus társulás tagjaként, egészen megdöbbentő élményeket tapasztalva meg általa.

Fiatal voltam, nehéz volt feldolgozni. Nehéz volt feldolgozni, hogy az általam közvetített információk, útmutatások milyen mélységben hathatnak másokra, mások életére. Ennek súlyához, felelősségéhez nem éreztem magam elég tapasztaltnak, erősnek vagy  - ha úgy tetszik - bölcsnek.

Mára elfogadtam, hogy ehhez sosem leszek elég tapasztalt, erős, vagy bölcs, de azt is elfogadtam, hogy mint médiumnak, nem a saját tapasztalatomra, erejére vagy bölcsességére van szükség, hanem az univerzuméra, melynek jelzéseit közvetítem.

Ettől nem lett könnyebb, viszont mostanra megérett bennem a gondolat, hogy a világnak, melyben jelenleg élünk, minden erőre, tudásra, bölcsességre szüksége van. Minden jelre, információra szükség van, ami előrébb visz, ami válaszokat ad, ami felszabadíthat kreatív erőket, mindenre, ami sorsunk elfogadásához és az azzal való megbékéléshez vezethet.

Én lassan megbékéltem vele, hogy ennek az információnak egyik eszköze vagyok. Megbékéltem a gondolattal, hogy hoztam magammal valamit, melynek lényegét - ha nem is értem -, ideje elfogadnom, mert szükség van rá. Minden túlzás és pátosz nélkül: nagy és nehéz időket élünk, amikor a spirituális erőkre, energiákra nagyobb szükség van, mint valaha.

Hosszú ideje tanakodom magamban a kérdést illetően, folytassam-e a kártyavetést, vagy ne. Hosszú ideig halogattam én is a döntést.

S persze én is megkaptam a magam jeleit: rendre csak olyan emberekkel találkoztam össze (s nem véletlenül), akik mind ennek a spirituális körnek részei, s rendre vissza-visszatértek a kérdések, a biztatások.

Aztán elérkezett az a pillanat is, amikor immár szó szerint rám kiáltott a sorsom: itt az idő, nincs tovább halogatás, ez a dolgod, tedd.

Hát teszem. Remélve, hogy nyújthatok segítséget, vígaszt, útmutatást, bátorítást, vagy bármit, amire aktuálisan szükséged van, és főleg: segíthetek közelebb jutni önmagadhoz.